Gone Forever ... or not? - 9. rész
- Igen. Na, gyere! - fogtam meg az ép kezét, és húztam ki a szobámból. Aztán észbe kaptam: pontosan mit is csinálok?? Fogdosom a kezét, elmegyek vele orvoshoz, amikor olykor Ő emberszámba se vesz engem.. na akkor most hogy is állunk? Hirtelen jó vagyok neki, vagy mi? A felismerés, hogy csak kihasznál - mint régen -, villámcsapásként ért. Elengedtem a kezét és némán, egy szó nélkül mentünk le a nappaliba apuhoz.
- Apa? David eltörte az ujját. Elviszed orvoshoz? - kérdeztem rezzenéstelen arccal.
- Persze! Gyere, David! - pattant fel Apa a fotelból és nyúlt a kocsikulcsért. Mire észbe kaptam már ki is ment az ajtón, hogy előálljon a kocsival.
David közelebb lépett hozzám, és próbált a szemembe nézni, de lehajtottam a fejem.
- Oké.. Akkor ezek szerint te nem jössz - röhögte el magát kínosan.
- De igen. Elmegyek. - motyogtam. Nem értettem, miért kínzom magam. De megígértem neki, hogy elmegyek. Nem fogom azt mondani neki, hogy "bocs, mégse, más dolgom akadt..". És már csak azért se, mert tudom, milyenek a szülei. Az apja kiszámíthatatlan, az anyja meg nem képes felfogni, hogy egy kamasz fia van, akit már nem kell úgy pátyolgatni, mint egy öt évest.
- Akkor most mi a bajod? - kérdezte kínos mosollyal az arcán.
- Semmi .. Menjünk, apu már vár, és az ujjad sincs a legjobb állapotban. - mondtam, majd kikerültem és elmentem a bejárati ajtóig. David összezavarodva nézett pár pillanatig, beletúrt a hajába és elröhögte magát, majd megindult felém.
- Najó..Nem vagyok hülye, látom, hogy van valami bajod. Miért nem mondod el? - nézett mélyen a szemembe. Pár pillanatig álltam a tekintetét, de aztán nem bírtam tovább, és elfordítottam a fejem.
- Mert nincs mit elmondanom, és ha lenne se tartozna rád - közöltem. - Menj már, be szeretnék zárni..
David hitetlenül megrázta a fejét, végül elindult a kocsink felé. Én becsuktam a bejárati ajtót és nekitámasztottam a homlokom. Miért? Miért hozzám jött? Miért keseríti meg az életem? Nem akarom szeretni.. Najó, ez így teljesen nem igaz, de nem lehet ilyen hatással rám!
- Sophie! Jössz? - kérdezte apu lehúzott ablaknál.
- Persze, csak kicsit beszorult a kulcs! - kiáltottam vissza. A kulcsnak persze semmi baja..
Miután begipszelték Dave ujját, apunak el kellett mennie aláírni néhány papírt, mi meg ott maradtunk ketten a váróban.
- Most már elmondod, mi a bajod? - kérdezte David felém fordulva.
- Nincs semmi bajom, akadj már le a témáról! - válaszoltam gorombán.
- Mi a fenének jöttél el akkor?? - emelte fel kicsit a hangját.
- Mert egy barom vagyok.. - motyogtam.
- Mi? - nézett rám kérdőn.
- Semmi. - aztán gondoltam egyet. - Tudod, te fennakadsz a "mostani viselkedésemen", de azért néha magadba nézhetnél..
- Ezt hogy érted? - kérdezte kicsit összezavarodva.
- Úgy, hogy a te viselkedésed se mondható normálisnak!
- Mi van??
- Most meg mi a francot nem értesz?? Néha szólsz hozzám, néha nem, úgy nézel rám, mintha egy utolsó szemétláda lennék, aztán meg például beállítasz hozzánk. Nem értelek..
- Nem bánok veled úgy, mintha egy utolsó szemétláda lennél!
- Óóó, tényleg? Bocs, akkor biztos csak képzelődtem.. - gúnyolódtam.
- Najó. Sophie, komolyan mondom, néha meglep, ahogy viselkedsz. Gyerekes vagy! - mondta kíméletlenül a szemembe.
- Én vagyok gyerekes?? - tátottam el a számat. Én vagyok gyerekes? Az eszem megáll.. - Talán, ha nem csak magaddal foglalkoznál, és észrevennéd a körülötted élőket, nem lenne ilyen nagy a szád!! - ordítottam. Zengett tőlünk az épület, de nem érdekelt.
- Oké. Szerintem ezt a beszélgetést most fejezzük be! - mondta higgadtabban, mint amilyen én voltam, de láttam, hogy ökölbe szorítja az ép kezét.
- De nem akarom befejezni!! Elegem van belőled! Most így hirtelen jó vagyok, vagy mi a franc?? Velem ne játszadozz!! - megkönnyebbülés volt ezt kimondani. Aztán, megérkezett apu, mellette egy orvossal, aki elég idegesen meredt ránk. Huppsz.
- Megkérhetném önöket, hogy távozzanak az épületből? - szűrte a szavakat a fogai közt.
- Elnézést, doktor úr! Már megyünk is. - intézte apu az orvosnak a szavait, aztán amikor elindultunk, felénk fordult. - Gyerekek.. Miért kiabáltatok? Mi történt?
- Semmi - mondtuk egyszerre. Egymásra néztünk Daviddel, és láttam rajta, hogy nagyon ideges, és azt is, hogy haragszik rám.. Nem, baj, én is rá. Pont.
Az úton mindannyian csendben voltunk, aztán kitettük Davidet a házuknál. Apu jobbulást kívánt neki, én meg elfordítottam a fejem, de éreztem, hogy David pillantása szinte égeti az arcom. Na, most aztán tényleg haragszik. Nem baj, túlélem.
Otthon felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a tévém. Nem kötött le semmi, úgyhogy kikapcsoltam és odasétáltam a könyvespolcomhoz. Nézegettem egy darabig a könyveimet, majd leemeltem Lauren Kate-től a Fallent. Még nem olvastam, úgyhogy rávetődtem az ágyamra és nekiláttam ...
Anyu érkezésére néztem csak fel a könyvből. Leszaladtam a nappaliba, hogy köszönjek neki, de apuval beszélgettek, aztán hirtelen mindketten rám néztek.
- Mi az? - kérdeztem hatalmasra nyílt szemekkel.
- Semmi. - felelte apu.
- Okéé. Szia, anyu!
- Szia kincsem! Milyen volt a mai napotok?
- Hát..fura.. - feleltem, jól átgondolva válaszom. Fura volt. Tényleg.
- Merthogy?
- Én nézem a meccset. Beszélgessetek csak - mondta apu, majd eltűnt. Anyuval felmentünk a szobámba, én pedig mesélni kezdtem. Mindent elmondtam. Hogy mennyire nem értem David viselkedését, hogy ő gyerekesnek titulálta a viselkedésemet, hogy összevesztünk a kórházban.. Az elejétől..mindent. Anyu az ágyamon ült, és figyelmesen hallgatott. Mikor befejeztem, vettem egy nagy levegőt, mert annyira hadartam. Aztán vártam, hogy anyu mondjon valami jó tanácsot.
- Hát.. - kezdte. - Még gyerekek vagytok. Egy ilyen miatt szerintem nem kellett volna összevesznetek. És, ha szereted, akkor miért veszekszel vele? - nézett rám.
- Mert .. Közben elegem van belőle, hogy szórakozik..
- Rendben. Ne aggódj, minden meg fog oldódni, idővel.. - felállt az ágyamról, adott egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobámból.
Hát, okosabb nem lettem.. Elterültem az ágyamon, és tovább olvastam a Fallent.
~~~
A hétvégém gyorsan eltelt, tanultam, meg olvastam. Igen, ilyen szörnyen izgalmas hétvégém volt. Viszont kiolvastam a Fallent! Úúú..naon tetszett!
Reggel vacilláltam, hogy mit vegyek fel, végül a világos rózsaszín farmerom mellett döntöttem, egy csíkos pólóval. Kiegészítőnek egy karkötőt választottam, és mivel még süt a nap és jó idő van, magamhoz tettem a napszemcsim is. Lerohantam a konyhába, ahol anyu az uzsim készítette éppen.
- Szia! Hű, de pörög ma reggel valaki - mosolygott rám. Nem tudom, mire érthette, úgyhogy csak megvontam a vállam. Anyu kész lett az uzsimmal, amit gyorsan el is raktam, aztán egy puszival már el is köszöntem. Az ajtónál előkerestem a Conversemet, felvettem, majd kiléptem az ajtón. A nap ragyogóan sütött, ami elég fura októberben, de nem bánom. Arcom a nap felé fordítottam, pár pillanatig így álldogáltam a kapunk előtt, majd erőt vettem magamon, és elindultam a sulihoz. Út közben gondoltam, hallgatok zenét, de mivel még ilyen szép időnk volt, nem rontottam el a hangulatát. Mintha tavasz lenne.. Szerelem, nevetés, felszabadultság...Áhh..
A suli előtt néhány osztálytársam ácsorgott még csak, úgyhogy odamentem hozzájuk.
- Jó reggelt! - köszöntem. Dora és Nick kedvesen visszaköszöntek, de Peter és Alex nem köszönt. Nem értettem, miért. Ránéztem Ben-re aki rám mosolygott, végül odaállt mellém.
- Szia csajszi - köszöntött.
- Mi baja Alexnek és Peternek? - kérdeztem. Bántott, ahogy a fiúk viselkedtek.
- Ööö..hát..tudod.. Najó, Dave elmondta, mi volt a kórházban.. - a szám elé kaptam a kezem. Nem, nem, nem! Nem tehette! Az csak ránk tartozik!!
- Basszus.. - túrtam a hajamba.
- Az.. Sophie, figyelj, tudod, hogy bírlak. De nem voltál igazságos Dave-vel. - kezdte. Nekem meg nagyot koppant az állam a betonon.
- Mi? Ezt hogy érted?
- Hát, nem akarok beleszólni, ez a kettőtök dolga. De azt elmondom, hogy hiába jártál vele egy általánosba, nagyon nem ismered.. Nem tudom, hogy te ismerted-e félre, vagy változott azóta, de próbáld meg .. hát, megismerni. Oké? - nézett a szemembe. Mi van?? Hogy hogy nem ismerem Davet? De ismerem. Vagy Bennek igaza van..? Ajj mááááár..
- Nem igazán tudom, mire célzol, de oké - mondtam kínosan. Ben elmosolyodott, majd a nyakamnál fogva magához húzott és nyomott egy puszit a fejemre. Elvigyorodtam és megpróbáltam eltolni magamtól, de elég nehezen ment. Mire sikerült magam kiszabadítani, a hajam úgy állt, mint egy szénaboglya, az arcom meg lángolt. Ben jól kiröhögte a szenvedésem, aztán visszamentünk a többiekhez.
Oké, Peter és Alex nem beszélnek velem, Adam se viszi annyira túlzásba, viszont Ryan többet van velem. Na! Egy pozitívum, és három negatívum.. A lányok közül természetesen Lucy most le se szar, El vele van, Doráék általában velem, Bennel, Rachellel meg Camilával bandáznak, Ellie, Brooke és Alison pedig nem akarnak belekeveredni. Szóval van az "én csapatom" meg van "Dave csapata". Király..
Magyarral kezdtünk, amire Mr. Shaw természetesen pontosan érkezett.
- Mindenki elővesz egy lapot. Gyerünk! Ne mondjam még egyszer! - mindenki grimaszolva vette elő a lapját és várta a kérdéseket. Összesen 5 kérdés volt, mindegyikre tudtam válaszolni, és egymásnak is segítettünk. Viszont mivel David mellett ültem, láttam a lapját. Teljesen üres volt. Ez megőrült. Könyökömmel kicsit oldalba böktem, mire felém fordult. Úúú.. A tekintete gyűlölködő és fagyos volt.. Aúú.. Rámutattam a lapomra, hogy másolja le. Felvont szemöldökkel nézett rám, mire elvörösödtem. Bólintottam egyet, jelezve, hogy írja már, mire elmosolyodott és írni kezdett.
- Parker és Nickolson! - szólt ránk a tanár. - Sophie, fordulj el a lapoddal együtt, kérlek! David te pedig próbáld használni azt a valamit ami az agyad helyén van.. - elhúztam a szám.. Aztán hirtelen elkezdtem az egyik füzetemből kitépni egy kis fecnit. Ráhajoltam a padomra úgy, hogy a hajzuhatagom lehetőleg takarjon, és gyorsan másoltam. Mikor kész voltam, hátranyúltam, és odaadtam Davidnek a papírt. A tollsercegésből tudtam, hogy írja. Elmosolyodtam. Igen, lehet, hogy félreismertem. És valószínűleg egyáltalán nem tudom, milyen igazából. Csak azt az arcát ismerem, amit eddig nekem mutatott. Ha valahogy el tudnám érni, hogy az "igazi" Davidet is megismerjem...
- Kérem a lapokat! Következő órára hozom! - köszönt el Mr. Shaw, majd kilépett a teremből, én pedig felpattantam és odamentem Benhez. Jár neki egy ölelés, nem?
- Hé, ezt miért kaptam? - mosolyodott el heves ölelésem után.
- Azért, mert igazad lehet.. Tényleg nem ismerem.. - néztem mélyen a szemébe. Bólintott, majd átkarolta a vállam és lementünk az udvarra.
Az udvaron még csak a mi osztályunk volt kint, úgyhogy elfoglaltuk a kis fa asztalokat, és bandáztunk.
Éppen Dorával beszélgettem, amikor David odajött hozzám.
- Sophie? Beszélhetnénk?
- Persze. - álltam fel. - Mindjárt jövök. - mondtam Dorának, majd Daviddel elindultunk az udvar másik végébe. Némán sétálgattunk egymás mellett egy ideig, aztán végre megszólalt.
~~~
- Kösz, hogy segítettél.. - 'Rendes vagy.' tette hozzá magában. Sophie rá nézett, aztán megvonta a vállát.
- Nincs mit - arcát elfordította az ellenkező irányba, amivel majd' megölte. Látni akarta az arcát, ahogy rá mosolyog, ahogy elpirul, ahogy zavarban van! Meg akarta fogni a kezét, át akarta ölelni, jelezve, hogy a lány az ő barátnője! Ki akarta mutatni az érzéseit! Hogy szereti! Hogy nem hagyja magára! Hogy sajnálja, hogy veszekedtek.. - Tudod..szerintem gyerekesen viselkedtünk a kórházban .. - zökkentette ki gondolatai közül. Még mindig nem nézett rá. Lehajtotta fejét és kezét zsebébe csúsztatta.
- Igen, szerintem is. - mondta, majd akaratlanul is elmosolyodott. Sophie rá nézett.
- Mit mosolyogsz? - kérdezte zavartan.
- Csak eszembe jutott, hogy egy kórházban ordibáltunk.. - most már nevetett. Fogalma sem volt, mi ebben olyan vicces, de egyszerűen rá tört. Biztos a megkönnyebbülés egyik formája. Sophieval minden rendben köztük, ezt már biztosan tudta. Mondjuk, abban nem volt biztos, ha elhívná valahova, igent mondana-e, de nem számított. Nem voltak haragban, és ez mindenképpen jó.
- Hát ez tényleg baromira vicces - ráncolta homlokát, és elég furán nézett rá. Mintha megőrült volna.
- Okéé - fújta ki a levegőt. - Jól vagyok.
- Öhm.. Szerintem menjünk vissza. Nem soká csöngetnek.
Visszamentek a többiekhez, Sophie leült Dorához, ő pedig odament Benhez.
- Minden oké? - kérdezte Ben, majd kicsit arrébb mentek, csak annyira, hogy ne hallják őket mások.
- Igen, kibékültünk - vigyorgott. Ben hátba vágta, majd kicsit elgondolkozott, végül megszólalt.
- Tényleg szereted?
